Oldal kiválasztása


Juhász Gábor frissen megjelent tavalyi jazznapi felvévetével és szokásos all-round muzikalitásával érkezett Londonba. A dupla fellépés éceszgéberének, a Jazznap.hu egyik alapítójának, Pallai Péternek helyszíni beszámolóját olvashatják saját fotóival illusztrálva.
Jazznap.hu (P.P.)
Gábor két egymást követő este, április 25-én és 26-án lépett fel a brit fővárosban. Az első koncertet duóban adta a klasszikus zenéből jazzre avanzsált fantasztikus orosz bőgőssel, Jurij Golubjevvel a londoni Magyar Intézetben.  Ennek az első koncertnek az előzményei majdnem arra indítottak, hogy a fenti helyett a következő címet adjam ennek a szösszenetnek: “Juhász Gábor esete a bőgőssel, aki miatt érdemes idegösszeroppanást kapni”. A következő történt: Jurij, aki mindkét estére le lett kötve, hogy Gáborral játsszon, összetévesztette a két időpontot és öt perccel a koncert kezdete előtt futott be, így csak arra volt ideje, hogy felszerelje az erősítőt és közben Gábor elmondja neki, miket fognak játszani. Próbáról szó sem lehetett, még szóbeli felkészítésről sem. Ha Gábor ideges is volt, egyáltalán nem mutatta. Lelkileg már felkészült arra, hogy szóló estet tart. Én voltam az, aki majdnem idegösszeroppanást kaptam, és a Magyar Intézet igazgatónője. Mint azonban rövidesen kiderült, bőven megérte a lelki terhelés.

A két húros hangszer duettje kissé tapogatózva indult, hiszen a két zenész akkor játszott életében először egymással. Körülbelül két szám kellett ahhoz, hogy teljes összhangba kerüljenek. Igazi duett volt, mert a bőgő egyáltalán nem játszott alárendelt szerepet, nem egyszerű ritmushangszerként funkcionált, hanem egyenrangú partnerként a dallamképzésben, a rögtönzésben. Ehhez Gábor önzetlen szakmai alázata, másrészt Jurij  elképesztő virtuozitása kellett. Én még bőgőst lemezen sem hallottam, aki a szó hétköznapi, elfogadott értelmében ilyen melodikusan játszana, többször jóformán gitárként kezelve tetemes hangszerét és egyszer sem esett ki a ritmusból. Ami Gábor teljesítményét illeti, nehéz szavakat találni rá. Egyrészt annyira tisztán, maszatolás nélkül, ugyanakkor végtelen leleményesen játszott, hogy elállt a lélegzetem. Nem először látom, hallom őt játszani, sőt, nem először hallok tőle standardeket, de most nagyon magasra tette a lécet. Azzal, hogy a dob hiányában is elfogadta a bőgőt egyenrangú partnerként, saját dolgát nehezítette, hiszen a ritmus pulzálásának fenntartásából neki épp úgy ki kellett venni a részét. Fenomenális volt. Kettejük játéka mindenkit magával ragadott, és végtelenül fellelkesített, pedig ez nem volt igazi jazz közönség.

A másnapi koncertre azonban a londoni jazz szentélyben, a 606 Clubban került sor, amire Gábor nagyjából hasonló repertoárral készült, de Jurij mellett a zongora fantasztikus velszi bárdja, Gareth Williams és a néhai nagymúltú Loose Tubes zenekar alapító tagja, a dobos Martin France is csatlakozott hozzá. Csodák csodája, mindenki időben ott volt így próbáltak is egy bő félórát, utána még alaposan átbeszélték, hogy mi a teendő, ami egyáltalán nem ártott, hiszen velük is akkor jött össze Gábor életében az első alkalommal. Így aztán, amikor a zenekar az It could happen to you című örökzölddel nyitott, egy évek óta együtt játszó, egybeforrott zenekar benyomását keltette a kvartett. Teljes ritmus szekcióval Gábor szabadjára engedhette saját kreativitását. Elképesztő szólókat hallottunk tőle, hatalmas szenvedéllyel. Már az elején is a Brubeck Quartet néhai nagy altszaxofonosa, Paul Desmond jutott az eszembe. Nem azért, mert Gábor dallamképzése az övére hasonlított volna, hanem azért, mert akárcsak Desmond, Gábor is olyan dallamokat rögtönzött, amelyeket az ember akár lekottázhatna és utána elfütyülhetne. Ez így rém egyszerűnek hangzik, de így talpon állva, a pillanat hevében kapásból, valóságos kis szerzeményeket komponálni, amelyek ráadásul kapcsolódnak is a témához, de nem azonosak vele – mert máskép nem írhatom le ezt a teljesítményt – roppant ritka adottságot igényel. Jurij természetesen hozta a formáját, de most már semmiféle tapogatózásra nem volt szükség, teljes szimbiózisban működött Gáborral. Gareth Williamsról már sokszor és sokat írtam, a hazai közönség is megtapasztalhatta őt, amikor az Opusban lemezfelvételt készített a Tóth Viktor Tercettel, majd amikor a Budapest Jazz Clubban lemezbemutatót tartott ugyanazzal a csapattal. Nem véletlenül aposztrofálják az angol kritikusok “fantasztikus rögtönzőként” vagy “dinamit zongoristaként”. Rettenetesen odafigyel a többiekre és állandó ötletekkel gazdagítja, inspirálja őket. Van valami kifogyhatatlan zenei humor is benne, amiben Gábor abszolút partnernek bizonyult. Az egyik nagy élményem a koncerten az It might as well be spring című ballada elképesztő feldolgozása volt. Az elején bossa novára vették a témát, mint ahogy azt tette volt annak idején Stan Getz és Astrud Gilberto, de menetközben Gareth megfűszerezte az anyagot a karib szigetek ízeivel. Időnkét búvópatakszerűen bukkant fel a calypso vagy a kubai mambó pompás játékából és persze Gábor és Jurij is vette a lapot. Martin France nagyszerű dobos, aki abszolút ért ahhoz, miként kell fantasztikus lendületet kölcsönözni a zenének anélkül, hogy szétverné a produkciót. Isteni csapat volt. Külön dícséret illeti Gábor témaválasztását. Hallottuk két saját szerzeményét, amely bármely neves jazz komponistának a becsületére válna. A Swing (Hinta) és a Fireplace (Tűzhely) is remekbeszabott szám, mindkettő szerepel a Fonóban a tavalyi Jazznapon rögzített, frissen megjelent lemezén. Engem kiváltkép az utóbbi ragadott magával. A többi standard volt lenyűgöző előadásban.

Hazai pályán Gábor klasszicizálóbb, visszafogottabb, mondhatni intellektuálisabb zenét játszik, Otthon legfeljebb a Budapest Jazz Club hétvégi, későesti jam sessionein játszik ilyen hévvel, de ott csak viszonylag korlátozott közönség előtt. Az ilyen örömzenék alkalmával engedi el magát és egy ilyen BJC-s szeánszon  hallotta őt, sőt be is szállt vele játszani Budapesten a 606 szaxofonos-fuvolista-zenekarvezető tulajdonosa, Steve Rubie és azonnal meghívta Londonba. Gábor őt is felkérte a színpadra a 606-ban, amikor a Body and soul-t játszották. Gábor balladajátéka mindig is gyönyörű és lírai volt. Ezen a koncerten majdnem elsírtam magam, amikor Thelonious Monk Pannonicá-ját játszotta. Viszonylag kevesen nyulnak ehhez a szerzeményhez, pedig (és ezért biztos kapok még a fejemre), szerintem sokkal megindítóbb és szívhezszólóbb, mint az agyonjátszott Round midnight. Gábor mindent kihozott ebből a gyönyörűségből, amit csak lehetett. A finálé a Slow Trane volt, egy óriási blues, ahol Gábor fergetegeset játszott. Nincs rá más szó.

Két kommentárral zárnám ezt az írást. A közönség egyik magyar tagja mondta: “Gábort már évekkel ezelőtt hallottam játszani és akkor is megfogott, hogy milyen nagyszerű és finom zenész, de akkoriban még valami szomorúság volt a muzsikájában, most viszont elképesztően áradt belőle a vidámság és az életöröm.” Steve Rubie tömören csak ennyit mondott: “I knew Gábor was good but I didn’t know he was that good” (“Tudtam, hogy Gábor jó, de azt nem, hogy ennyire”).